Josef Kirschner A Manipuláció Művészete
Róma az örök város, Csendes Don meg az örök regény! Csodálatos 11 napot jelentett életemben, mikor most ismét kézbe vettem – hosszú évek után, ugyanúgy hatalmába kerített, ugyanúgy hatott rám, mint régen. És dolgozott bennem az olvasás közti szünetekben is. Igazi nagyregény, s nemcsak 1700 oldalas terjedelmét tekintve. Solohov méltán nyerte el vele 1965-ben az Irodalmi Nobel-díjat. Az eredetiségét firtatták korábban, megkérdőjelezve, hogy egy 4 elemit végző ember hogyan is képes ilyen remekművet alkotni. spoiler 1999-ben, mikor előkerült a Csendes Don eredeti kézirata, minden kétség, kérdés tisztázódott, Solohov az alkotó.. Csendes Don 1926 és 1940 között íródott, és méltán nevezik a XX. századi orosz irodalom legnagyobb alkotásának. Egy igazi gyöngyszem a klasszikus szépirodalom, világirodalom palettáján, Solohov csodálatos stílusának, ábrázolásmódjának, tájleírásainak köszönhetően. Külön kiemelném, ahogy az évszakok váltakozásával az idő, az évek múlását érzékelteti, vissza-visszatérve a Donhoz, amit éppen jég borít, vagy jégzajlás, áradás, nyugodt hömpölygés jellemez.
A legelterjedtebb verzió szerint az író egy agyonlövetett kozák tiszt szerzeményét tulajdonította el. A regény első két kötetének kézirata, amelyet majd hetven évig elveszettnek hittek, tizenöt évvel Solohov halála után, 1999-ben került elő. Mint kiderült, mindez idő alatt a kézirat Moszkvában, az író barátja családjának a birtokában volt. A megvásárlásához szükséges összeget az akkori orosz államfő, Vlagyimir Putyin, valamint Viktor Csernomirgyin, volt orosz kormányfő, a Nemzetközi Solohov Bizottság tavaly elhunyt elnöke közbenjárására sikerült összeszedni. A kézirat grafológiai elemzése bebizonyította, hogy valóban Solohovtól származik a szöveg, azonban a szakértői vélemény sem ingatta meg a szkeptikusokat, akik szerint az író a hitelesség kedvéért egyszerűen átmásolta az eltulajdonított regényeposzt. Majd tíz évig tartott az eredeti szöveg helyreállítása, a cenzori és lektori javítások kiiktatása, a munkát Alekszandr Sztrucskov orosz író, valamint Solohov legidősebb lánya, Szvetlána irányította.
A filmben megszólaló nyelv is követi a délorosz, "kozák" nyelvjárást (időnként nehezen is érthető a csak az irodalmi műnyelvet tudók számára). A kozák Grigorij Melehov és Akszinja múlhatatlan szerelme ezúttal is átütő erővel jelenik meg (eleinte kicsit zavaró a Grigorij Melehovot alakító Jevgenyij Tkacsuk kappanhangja. A színészt egyébként zseniálisan maszkírozták. Jó választás volt Akszinja szerepére a kezdő színésznő Polina Csernisova is), szintén a korszellemnek megfelelően ebben a sorozatban néhány nyíltabban erotikus jelenet is helyet kapott. A film fő témája persze a polgárháború. Szergej Urszuljak egy interjúban azt mondta, nemcsak a kozákok, hanem egész Oroszország tragédiáját akarta bemutatni a Csendes Don ban (és azt is mondta, fél, hogy hasonló helyzet akár most is előállhat). A polgárháború felőrölt mindent, komák, keresztapák, szomszédok, testvérek, apák és fiúk fordultak egymás ellen. Ebben a polgárháborúban az a legszörnyűbb, hogy nem lehet kimaradni belőle. Mindegyik fél arra kényszerít, hogy valaki mellé állj, aki passzív, vagy nem elég vérszomjas, már eleve gyanús.
Az I. világháború, majd az oroszországi polgárháború söpört végig a doni vidéken is, súlyos emberi, vagyoni veszteséget hagyva maguk után. Már semmi sem volt és lehetett többé, mint azelőtt. Jó szomszédok, barátok, rokonok egymás ellenségeivé váltak, kibékíthetetlen politikai, világnézeti ellentét vágta ketté az egykori kapcsolatokat, szült véres bosszút. Melehov család minden tagja belopta magát szívembe, mélyen megrázó volt látni veszteségeiket, csalódásaikat, fájdalmukat, melyeket az idő és az események, harcok pakoltak vállukra. A családfő Pantyelej Prokofjevics és felesége Iljinyicsna két legkedvesebb szereplő volt számomra, a főszereplő, a fiuk, Grigorij, Grísa mellett. Őszinte baráti kapcsolatuk sógorukhoz, Miron Grigorjevicshez, valamint ahogy menyüket, Nataljat, Grigorij feleségét szerették, befogadták és az utolsó percig támogatták, mellette álltak, különösen megérintett. Ahogy a sok veszteség is, amit a falu elszenvedett a harcok során. Porig égett egykori szép porták, elkötött állatok, kifosztott házak, fásult emberek.
A filmet nem fogadta el az orosz közönség, sok hibát véltek felfedezni benne, aminek részben az is oka lehetett, hogy a filmnek olasz producerei voltak, akik nem tartották fontosnak az eredeti helyszíneket, és ráadásul még amerikai színészek játszottak benne). 2015-ben mutatták be a Rosszija csatornán Szergej Urszuljak rendezésében a Csendes Don legújabb filmes adaptációját, mely a "korszellemnek" megfelelően 14 részes sorozatban készült el (Szergej Urszuljak a közelmúltban már bizonyította, hogy kiválóan filmre tudja vinni az orosz irodalmi klasszikusokat, a Vaszilij Grosszman regényéből készült Élet és sors 2012-ben bemutatott sorozatváltozata általános tetszést aratott). A Csendes Don filmre vitele persze talán még nagyobb kihívás, mint az Élet és sors é, hiszen Solohov regényét sokkal többen ismerik, és meg is kellett felelni a nagy elődök mércéjének. A visszajelzések alapján ez sikerült Uszurljaknak. A doni táj gyönyörű képeken jelenik meg, Tatarszkij települést a sorozat kedvéért díszletként felépítették, a házakat, udvarokat, viseleteket, házbelsőket néprajzi-tudományos igényességgel igyekeztek rekonstruálni.
Kitör a forradalom, amely nem hagyja változatlanul a kozákok életét sem. Teljes a zűrzavar, a fehérek…... A gyászoló Pantyelej újabb értesítést kap, hogy bár a csatában súlyosan megsérült, de nem halt meg a fia, sőt, hősiességéért ki is tüntették... A magyarokkal folytatott közelharcban Grisa megmenti vetélytársa, Sztyepan életét. Natalja felkeresi férje szeretőjét, Akszinyát, hogy vissza…... A tábornok fiának megakad a szeme a szép Akszinyán, aki cselédként dolgozik náluk. Az asszony kislányt szül. Nem sokkal később Grigorijt be…... A szenvedély ismét fellángol az egykori szeretők között. A jóravaló, rendes Natalja boldogtalan, férje nem osztja meg vele az ágyát, őszintén…... Akszinya erőszakos férje visszajön a nyári hadgyakorlatról. Felesége bevallja neki hűtlenségét, akitől ettől kezdve még az eddigieknél is…... 1912. A Don-menti kis faluban élő Meljehov családban az apa az úr, az öreg Pantyelej parancsol a család minden tagjának. Felesége mindenben…...
Csodálatos regény!
További gyanakvásra adott okot, hogy míg Solohov alapvetően a kommunista szovjet-rendszer szimpatizánsa volt, regényének hőse, Meljehov folyamatosan őrlődik a fehérek és a vörösök között, és a regény folyamán javarészt a fehérek oldalán küzd. Az eredeti kézirat 1999-es előkerülése megerősíteni látszik Solohov szerzőségét. [2] Solohov a Csendes Dont húszévesen, 1925-ben kezdte el írni, és 1928-ban jelent meg az első két kötet. A könyvet már a harmincas években sok nyelvre lefordították. A plágium vádja már 1929-ben felmerült. E szerint a mű valódi szerzője Fjodor Krjukov fehérgárdista tiszt lett volna, akinél annak idején megtaláltak egy kéziratot. 2000-ben, Solohov születésének 95. évfordulóján aztán bemutatták az elveszettnek hitt, grafológusok által igazoltan eredeti kéziratot. Megjelenés más művészetekben [ szerkesztés] Filmfeldolgozások [ szerkesztés] Тихий Дон, 1930, r. : Ivan Pravov, Olga Preobrazsenszkaja, Mihail Provor Тихий Дон, 1958, r. : Szergej Geraszimov Quiet Flows the Don, 1996, r. : Szergej Fjodorovics Bondarcsuk Jegyzetek [ szerkesztés] Források [ szerkesztés] Csendes Don cenzúrálatlanul – Múlt-kor Történelmi Portál, 2011. április 11.
E nagy terjedelem ellenére egy unalmas, elnyújtott része sem volt a regénynek. Még a háborúról szóló, vagy éppen a csatajeleneteket megörökítőknek sem; mind-mind lendületesen, az érdeklődést folyamatosan fenntartva szerepel. Érdekes volt megfigyelni ezen belül a váltakozó cselekményleírást: hol tömör, lényegretörő tőmondatokat, hol részletesebb leírásokat alkalmazott az író. De sosem volt egy unalmas, túlírt rész sem. Nekem a nyelvezete kifejezetten tetszett. Az ízes, olykor humoros csattanóval is tarkított tájszólás hozta még közelebb a doni kozák falu, Tatarszk közösségének mindennapi életét, tevékenységét. Külön dicséret illeti ezért a regény fordítóját is, Makai Imrét, nem kis teljesítmény önmagában sem egy ilyen terjedelmes, súlyos művet egy másik nyelvre átültetni, de hogy ezt még zömmel tájszólásban is kellett, külön elismerést és tiszteletet érdemel. A cselekmény mintegy 8 évet ölel fel; a Melehov család életén, sorsán keresztül nyújt betekintést a kozák paraszti lét mindennapjaiba; ők is földet műveltek és állatokat tartottak, élték mindennapi életüket a hagyományok, a paraszti világ törvényei szerint, mint a falu valamennyi lakója, mindaddig, amíg közbe nem szólt a történelem.